Miközben célja, rendeltetése és hatása értelmezésében a gyónás szentségével kapcsolatban nincs különbség a nyugati és a keleti egyház között, a gyakorlati megközelítésében teljesen eltérnek egymástól.
A nyugati szertartás a bűn-büntetés dimenzióját helyezi előtérbe, ahol a pap elsődleges szerepe a bíró. Voltak olyan időszakok, az ún. tarifás penitenciárus könyvek idejében, amikor még kisebb lehetősége volt a papnak a körülmények figyelembevételére, hiszen minden bűnnek fel volt sorolva a kötelező elégtétele, ezeket a végén összeadta. Mivel sokkal szigorúbb volt a bűnbánati fegyelem, akár több évtizedes vezeklést össze lehetett gyűjteni egyetlen gyónással. Nyilván pasztorális szempontból ez katasztrofális. A II. Vatikáni zsinat után sokkal személy központűbb lett a gyónás a római rítusban. Liturgikus szempontból viszont még mindig száraz, gyakorlatilag a bűnök felsorolása, „megbeszélése” és feloldozása, ami nincs igazi liturgiával körülvéve. Létezik a közösségi bűnbánati liturgia, ami kicsit pótolja ezt és a gyónásnak is jó előkészítője lehet, de mégse olyan, mint amikor a hívő még a személyes gyónás során is megérzi, hogy a pappal együtt leitourgosz, a liturgia résztvevője és társa, a teljes Egyház nevében és jelenlétében.
A keleti egyház a liturgiát Istenhez felszálló sóhajként éli meg. A bűnök megvallása nem mindig könnyű. Az őszinte bűnbánatban ez egy fájdalmas sóhaj lesz, amit megkönnyít a szokásos kezdő imák, a zsoltár, a himnuszok és a papi imádságok sora, hiszen az is egy Istenhez szálló sóhaj, a Lélek sóhajtása, hogy aztán a megtisztulás, felszabadulás öröméhez juttasson. Természetesen itt is megvan a pap bírói szerepe, ugyanakkor az imádságok folyton hangsúlyozzák, hogy ő is gyarló, bűnökkel terhelt ember, ami szinte ’kényszeríti’ őt arra, hogy minél inkább törekedjen az együttérzésre, megértésre és igazságosságra.
Hasonlóan eltérő a feloldozás megközelítése. A nyugati affermatív forma: „Én feloldozlak téged...” szinte egy jogi színezetű döntés kinyilvánítás. A(z eredeti) keleti forma szuplikatív: „Isten... bocsássa meg neked...”. Ennek kialakulásában nyilván szerepet játszott azon népeknek, közösségeknek a mentalitása, ahol az meggyökeresedett. Nem állíthatjuk, hogy az egyik vagy a másik a jobb. Talán annyit mondhatunk, hogy amikor valaki bizonyos abban, hogy a szentségben a pap és a gyónó közös esedező imádsága Istennél a bűnök elengedését eredményezi, az a hitnek egy nagyobb mélységét jelzi.
Hozzá kell tennünk, hogy az orosz egyházban a Moghila-féle reform során számos nyugati elemet átvettek. Így a gyónásban egyszerre jelenik meg a keleti szuplikatív és a nyugati affermatív forma. Az orosz ortodox egyház ezt a formát használja, és az 1954-es kiadású római Haghiasmatarion is hasonlót. A mai magyar euchologion rendkívül lecsupaszított szertartást közöl, szintén ezzel a kettős feloldozó imával. Összességében, ismerve az európai népek lelki természetét, ez a kettős szempontú feloldozási forma megfelelőbbnek tűnik. A Haghiasmatarionban levő restrikciók viszont („amire hatalmam van...”) nem tükrözik a bizánci megközelítést. Ha egy pap megkapja a jogot a gyóntatásra (a görög ortodox papoknál elég nagy százalék nem gyóntathat), akkor feloldozhat minden bűn alól. Illetve súlyos esetben bizonyos időre eltilthat az áldozástól, és a feloldozást is csak annak leteltével adja meg.
Végül a Haghiasmatarion hozz egy rövidített szertartási formát is, nyilván pasztorális okokból. És bár egyértelműen a teljes szertartás a kívánatos, ha nagy számban vannak jelen gyónók, egyszerűen az időbe nem fér bele, hogy minden gyónó 20 perces szertartást végezzen. Hiszen enélkül is előfordul(hat)nak olyan bonyolultabb lelki helyzetek, amikor a bűnök átbeszéléséhez egyébként is több idő kell.
