Testvéreim, Krisztus feltámadt! Boldog húsvétot!
Az Egyház évszázadok óta örvendezve énekli meg az eseményt, amely hite forrása és alapja: „A holt Élet-Vezér / ma úr és él. / Tudjuk, Krisztus feltámadott / és diadalmas: / ó, győztes Királyunk, / lágy irgalmas” (Húsvéti szekvencia, Babits Mihály fordítása).
A húsvét győzelem: az élet győzelme a halál fölött, a fényé a sötétség fölött, a szereteté a gyűlölet fölött.
Drága volt az ára ennek a győzelemnek: a Krisztus, az élő Isten Fia (ld. Mt 16,16) kellett, hogy meghaljon, és kereszten haljon meg, miután igazságtalan ítélet sújtotta, kigúnyolták és megkínozták, és összes vérét kiontotta. Valódi áldozati Bárányként magára vette a világ bűnét (vö. Jn 1,29; 1Pt 1,18–19), és így mindannyiunkat, velünk együtt pedig a teremtést is megszabadított a rossza uralma alól.
De hogyan győzött Jézus? Miféle az erő, amellyel egyszer s mindenkorra legyőzte az ősi ellenséget, ennek a világnak fejedelmét (vö. Jn 12,31)? Milyen az a hatalom, amelynek révén feltámadt a halottak közül, nem a korábbi életébe térve vissza, hanem belépve az örök életbe, ily módon saját testében nyitva meg az átjárót ebből a világból az Atyához?
Ez az erő, ez a hatalom maga az Isten – a Szeretet, amely teremt és nemz; a halálig hűséges Szeretet; a Szeretet, amely megbocsát és megvált.
Krisztus, a mi „győztes Királyunk“, az Atya akaratára, az ő üdvösségre vonatkozó tervébe (vö. Mt 26,42) való bizalomteljes ráhagyatkozással harcolt és győzött a maga csatájában. Így járta be a legvégsőkig a párbeszéd útját, nem szavakkal, hanem tettekkel: testté lett, hogy megtaláljon minket, elveszetteket; szolgává lett, hogy megszabadítson minket, szolgákat; hagyta magát megölni a kereszten, hogy megadja nekünk, halandóknak az életet.
