Bevezetés a megkoronázás szertartásához
A bizánci liturgia nem ismeri az „esküvő” kifejezést. A házasságkötés szertartását megkoronázásnak vagy megkoszorúzásnak nevezi. Alapvetően eltér a koncepciója a latin gondolkodásmódtól, mely szerint a házasság kiszolgáltatói kölcsönös beleegyezésük (consensus) kinyilvánítása révén maguk a jegyesek. Ebben a nyugati szemléletben maga a rítus mellékessé válik, valójában csak az ún. titkos házasságok elkerülése érdekében lett az érvényességhez kötelező a forma. A pap itt csak egy tanú, helyettesítheti egy diakónus, rendkívüli esetben akár laikus is.
Alaptétel, hogy „senki sem adhatja azt, amije nincs”. Hogyan szolgáltathatja ki a házasság szentségét az, aki nincs a birtokában? Egyáltalán kinek van birtokában? Az Egyháznak. Mondhatjuk, hogy ilyen értelemben a keresztség révén, mint az Egyház tagja, az ember csíraként birtokolja a szentségi házasságra való képességet. Elegendő ehhez a keresztség? Mi akkor az Egyház speciális liturgikus-pasztorális-teológiai szerepe a házasság szentségében? Miért kevesebb, mint a többi szentség esetében? A római rítus ebben a megközelítésben konzekvens, amikor minden megkeresztelt pár által kimondott beleegyezést érvényes házasságnak tekint. De ugyanakkor nem lehet logikusnak tartani, hogy szentségi szempontból egy katolikus férfi és nő házasságával egyformán érvényesnek (és így szentséginek) tartja egy protestáns férfi és nő házasságát, miközben ők ezzel nincsenek tisztában, nem tartják annak sem ők, sem az egyházuk, hiszen az megengedi a válást. Ugyancsak probléma, amit J. Corbon görögkatolikus szerző vet fel mély liturgikus-teológiai könyvében: vajon nem naiv elképzelés-e, hogy a házassági beleegyezés hozza létre a házasságot? Miért nem lehet akkor kölcsönös beleegyezéssel visszavonni? Még radikálisabb kérdés lehet, hogy vajon pusztán a mi emberi akaratunkkal kötelezhetjük-e Istent egy egész életre szóló kötelék megáldására?
A bizánci liturgia a házassági beleegyezést a szentség elengedhetetlen előfeltételének tekinti, de önmagában nem hozza létre a szentséget, mert a szentség kiszolgáltatója a teljes Egyház, képviselője, a mással nem helyettesíthető felszentelt pap áldása révén. Az áldás központi formája pedig a megkoronázás, az azt követő hármas áldással (epiklézissel) együtt.
Az első fenmaradt szertartási szöveg a VIII. században írt Barberini-kódex. Bizonyára korábban is léteztek sajátos imák, akár egyszerűbb szertartások, de azok nem maradtak ránk. A kereszténység eleinte megtartotta a civil házasságkötés legtöbb szokását, úgy tűnik, az első századokban a jegyesek jobbkezének összefűzése volt a szertartás központi része. A koronákat a konstantinápolyi császári családban kezdték alkalmazni, legalább a VII. századtól.
A képrombolás korának második felétől megnőtt a szerzetesség, különösen a Stoudion monostor szerzeteseinek teológiai befolyása a házasságra. Miközben helyesen fejtik ki az egyetlen, szűzi házasság alapeszményét, rendkívül merevek a gyakorlati oldalon.
A könyvnyomtatásig az azonos alapszövegeken túl a megkoronázásnak számtalan változata létezett, alapvetően három (italo-görög, palesztín-görög és konstantinápolyi) hagyomány körül. A velenceiek tulajdonképpen véletlenszerűen választották ki a ma használt szöveget, ami aztán a nyomtatás révén hamar elterjedt és egyeduralkodóvá vált a bizánci rítusban.
A rítus egyik különleges értéke, hogy a keresztény pár házasságát üdvtörténeti kontextusba helyezi. A koronázás a Zsid 2,7 alapján a pár új címen való méltóságát emeli ki. A házaspár új entitás, Krisztus példáján egymásnak szolgálva lesznek egymás uralkodói. A házasság a theósis, az átistenülés szolgálatában áll, ezáltal értékesebbé teszik az Egyházat is és feddhetetlen életet élve megszentelik a világot. Bár a szöveg visszafogott, bizonyos szempontból nevezhetjük akár kissé prüdnek, és a modern korban talán túl statikusnak érezhető, átsugárzik belőle, hogy a házasság szentségének lényege a szeretet/szerelem.
Tulajdonképpen az alapkoncepció nem az, hogy én választok magamnak valakit feleségül/férjül, és ha ő is úgy akarja, akkor Isten áldását kérjük közös életünkre, hanem Isten az, aki kiválasztja életem párját, én és ő ezt felismerjük, és akaratunkkal csatlakozunk Isten üdvösséget hozó akaratához/áldásához. A félresikerült házasságok jó része ennek az isteni szándéknak a félreismeréséből vagy fel nem ismeréséből származik.
Külön problematikát képez a közös pohár. Általánosan úgy tartják, hogy eredetileg az előre megszentelt adományokból való szentáldozás kelyhe volt. Ez logikus, hiszen minden szentség beteljesítője az eukharisztia. Ténylegesen a koronázás rítusának befejező része az Előre megszentelt adományok liturgiája második felének struktúráját követi. A Megalon egyik megjegyzése szerint a közös poharat azért vezették be, hogy ha a pár egyik tagja nem volt keresztény, és így nem részesülhetett az eukharisztiából, akkor megáldott bort igyon. Sztudita Szt. Tivadar egyáltaltalán nem tarotta megengedhetőnek például a keresztények és pogányok házasságát, elsősorban éppen az eukharisztiában való részesülés miatt.
Bizonyára efféle gyakorlati okok is hozzájárultak a két pohár egyidejű használatához. Azonban a közös pohár valószínűleg a zsidó házassági rítusból került át szertartásunkba (a XI. században volt ennek egy reneszánsza), és a jelentése így nem az eukharisztia helyettesítése, hanem a most megkezdett közös élet szimbóluma. Mindenesetre helyes, ha a megkoronázást Szent Liturgia előzi meg, amelyen a jegyesek megáldoznak, vagy legalább a koronázás napjának reggelén megáldoznak. Az első verziónak inkább gyakorlati akadálya, hogy időben így hosszú lesz. Voltak kezdeményezések Szent Liturgiával egybekötött koronázás bevezetésére, de recenziójuk nem volt sikeres, elsősorban azért, mert mind a Szent Liturgia, mind a koronázás önmagában egységes szertartási egységet alkot, amelynek megbontása inkább káros, mint hasznos.
A jelenlegi magyar görögkatolikus euchologion szövege nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. Nyelvezetében, gesztusaiban a latin teológia ráerőltetését mutatja az alapszövegek megtartása mellett. Szerepel benne a jegyesek házassági esküje (ráadásul térdelve!), innentől tekinti a párt férj és feleségnek, tehát a háromszoros áldás nélküli megkoronázás üres szimbólummá silányul (ráadásul redukált szövege rituálisan értelmezhetetlenné teszi azt). Eltűnik az előszenteltek liturgiájának struktúrája a második részben, hiányzik a az asztalka ünnepélyes körüljárása, a közös pohár, de még a Miatyánk is, ami alapszabályként semmilyen nyilvános szertartásból nem hiányozhat (a Húsvétot követő ún. Fényes hét kivételével, ahol a zsolozsma szertartásaiban a feltámadás mindent felülíró ünneplése helyettesíti).
Végül meg kell említeni, hogy a στεφάνωμαegyaránt fordítható megkoronázással vagy megkoszorúzással. Ahogy említettem, az első tanúságok fém koronáról szólnak. Az ókorban viszont a győzelem, uralkodás jele lehetett növényi koszorú is (a liturgikus szövegekben erre utal pl. a vértanúk hervadhatatlan koszorúja). A korai kereszténységet körülvevő kulturális szokások leginkább virágból, olykor gyümölcsökből álló koszorúkat ismertek. Előnyben részesítendő a fém korona, mivel a virágok elhervadnak. Késői, de szép orosz szokás, hogy a férj koronáját Krisztus-, a menyasszonyét Istenszülő-ikonnal díszítik. A jelenlegi görög szokás elborzasztó: műanyag koszorúkat használnak, amiket aztán az ifjú pár hazavisz és otthonában a falra akaszt.