Bevezetés a keresztség és a bérmálás szertartásához
A keresztséget, a bérmálást és az eukharisztiát (szentáldozást) együttesen misztagógikus szentségeknek nevezzük, mivel ezek jelentik a keresztény életbe való beveztést. A kezdetek szentségei, amelyek szorosan összekapcsolódnak egymással, mint a keresztény életre való születés, növekedés (megerősítés) és felnőtté válás. Liturgikus szempontból a legsajátosabb kiszolgáltatási időpontja a nagyszombat éjszakai liturgia volt. Felnőtt keresztség esetén a nyugati egyházban is egyszerre szolgáltatják ki a három szentséget. A bizánci rítusban csecsemőnek is, bár a jelenlegi görög ortodox szokás szerint a csecsemőt többnyire a keresztelést követő vasárnapi liturgiában áldoztatják meg először.
A keresztség szó szerinti jelentése és így ősi formája is az alámerítés volt. Az ókeresztény korból maradtak meg keresztelőmedencék, amelyekbe lépcsők vezettek. Általában a templomon kívül, vagy a narthexhez kacsolódva, a legmélyebbek majdnem másfél méteresek. A gyermekkeresztelés esetén a bizánci rítusban megmaradt a teljes alámerítéssel történő keresztelés, különleges esetekben helyettesítheti a leöntés, de annak is lehetőleg az egész testet el kell érnie, nem csupán a fejet. Természetesen az immár mozgatható keresztelőmedencékbe a szentség kiszolgáltatásához a gyermek egészsége érdekében nem hideg, hanem langyos vizet használnak. Felnőtt keresztség esetén, mivel a mai templomok mellett már nincsenek épített medencék, leöntéssel keresztelnek, de azt is oly módon, hogy az egész testet érje a keresztvíz.
Minthogy valódi újjászületésről van szó, a keresztelés személyes jellege megköveteli, hogy a szentség kiszolgáltatásához ne korábban megszentelt és úgymond „raktáron levő” szenteltvizet használjanak, hanem maga a kersztelés szertartása tartalmaz egy hosszabb vízszentelést. Ez egyedül akkor marad el, ha január 6-án, Vízkereszt ünnepén a Szt. Liturgia után keresztelnek, akkor a nagy vízszentelés szenteltvizét használják, hiszen annak hosszú imádságai nagyrészt tartalmazzák a keresztelési vízszentelés szövegét.
Maga a szertartás összesűrítve tartalmazza az ókeresztény keresztségi felkészülés akár több éves folyamatát, a jelöltté (katekumenné) válástól, az exorcizmusokon, hitvalláson át egészen a keresztségig. Természetesen hajdan a katekumenátus évekig tartott, és megvolt az időbeli sorrendje a különböző kisebb beavató imáknak, gesztusoknak. A bemerítés szimbolikája jól megragadja a szentség lényegét, mint Krisztus halálában és feltámadásában való részesülést, aminek következménye a bűnök teljes bocsánata, valamint hogy az újonnan megvilágosodott ezáltal lesz az Egyház teljes jogú tagjává.
Így a szertartás első része a katekumenné tétel rítusa. Egy befogadó imádság után következnek az „ördögűző” imák. Az euchologion nem a klasszikus „exorkismos” szót használja, hanem az „aforkismos”-t, vagyis itt csak feltételes módban beszélhetünk ördög-űzésről, inkább az ördög távoltartására szolgálnak az imák. Majd a katekumen maga is megtagadja az ördögöt, kinyilvánítja szándékát, hogy Krisztushoz csatlakozzon és megvallja a hitét. Amennyiben kisgyermekről van szó, ezeket a keresztszülő teszi meg helyette. Az ókeresztény hagyomány szerint helyesen ebből csak egy van.
A keresztelés a békességi ekténiával és a vízszenteléssel kezdődik. Majd a pap megkeni a jelölt érzékszerveit, majd az egész testét a katekumenek olajával, utalva arra, hogy a keresztény élet egyben lelki harcot is jelent. Ezután következik a keresztelés a háromszoros alámerítéssel, az egész test megmosásával, hiszen ez az „újjászületés fürdője”, és elrecitálják a 31. zsoltárt. A szláv végzési rend szerint ezt követi a keresztelési köntösbe öltöztetés és a bérmálás. A görög hagyomány felcseréli a sorrendet, először jön a bérmaolaj imája és a bérmálás, majd a keresztségi köntösbe öltöztetés és a keresztelődence ünnepélyes körüljárása Az apostoli és az evangéliumi szakaszok felolvasása után az ún. lemosás szertartási következik a hozzákapcsoló imákkal, hasonló módon a hajnyírás, aminek gyökere valószínűleg a zsidó rituális hagyományból származik. Majd a szertartás végén részesül az újonnan megkeresztelt az Eukharisztiában, végül pegig következik az elbocsátás.
A keresztség kiszolgáltatásának legsajátosabb időpontja a nagyszombati virrasztási vagy keresztelési liturgia, melynek szentírási szakaszai is megegyeznek a keresztelésével. Később kiterjesztették azokra az ünnepekre, amelyek liturgiájában a Háromszorszent éneklését a páli mondat éneklésével helyettesítik: „Akik Krisztusban megkeresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek. Alleluja”. Leghelyesebb ezeken a napokon, vagy legalább vasárnap keresztelni, a közösség tagjainak jelenlétében. Sokan téves a keresztelést egyfajta családi szertartásnak gondolják, ezzel szemben az egész Egyház ünnepe, ahol az újonnan megkereszteltet – legyen az akár csecsemő – a közösség tagjai maguk közé fogadják. Mindenképpen kerülni kell a csak rendkívüli esetben megengedett templomon kívül végzett keresztelést. (Sokan emlékszünk még arra, milyen volt a kommunizmus idejében bizonyos prominens személyek gyerekeinek titkos keresztelése, akár a nagyszülők otthonában – ez a fajta rendkívüli helyzet már nem áll fenn).
A bizánci rítusban a szentség kiszolgáltatója a pap, életveszély, extrém helyzet esetén bármely keresztény (az ortodoxok szerint csak barmely ortodox). A bizánci és nyugati szentségtani megközelítés eltér abban, hogy nem keresztény személy keresztelhet-e.