Miskolc-Diósgyőri Görögkatolikus Parókia

Az eljegyzés szertartása, munkaverzió

AZ ELJEGYZÉS VAGYIS A FOGLALÓ[1]SZERTARTÁSA[2]

A Szent Liturgia után a pap, miközben a szentélyben áll, a leendő házasok megjelennek a Szent Ajtók előtt[3], a vőlegény jobbról, a menyasszony pedig balról. Az Oltár[4]jobboldali részén fekszik a két, arany és ezüst gyűrűjük[5], az ezüst jobb, az arany pedig bal oldalra helyezve, egymás mellett[6]. A pap pedig, miután az előcsarnokba ment[7], háromszor keresztet vet a fejükre[8],[9]égő gyertyát ad a kezükbe[10]. A templom közepébe vezeti[11] és kereszt alakzatban megtömjénezi őket.

És nyilvános megvallás céljából a pap megkérdezi őket, hogy a vőlegény akarja-e a menyasszonyt, illetve a menyasszony a vőlegényt.[12]Ezután mondja:

A megkoronázás szertartása

A MEGKORONÁZÁS, VAGYIS A HÁZASSÁGKÖTÉS SZERTARTÁSA

Amennyiben egyúttal a megkoronázásban ιs részesülni kívánnak, ott maradnak a templomban,[1]és kezdődik a megkoronázás szertartása. Ha azonban később akarnak a megkoronázásban részesülni, az előcsarnokból az égő gyertyákkal bevonulnak a templomba,[2]elöl halad a pap tömjénezővel, és énekelve a

Ima a házassági koronák feloldására

Ima a koronák feloldására

a nyolcadik napon[1]

Könyörögjünk az Úrhoz.

Urunk, Istenünk, aki megáldottad az esztendő koszorúját, és átadtad ezeket a koronákat, hogy a házasság törvénye szerint egymással házasságra lépőkre helyezzük, mintegy az önmegtartóztatás megérdemelt jutalmaként nyújtva át nekik azokat, minthogy tisztán léptek az általad törvényileg elrendelt házasságra[2]. Temagad, ezeknek a koronáknak a feloldásában[3] is áldd meg a házasságban egymással egybekelteket, és őrizd meg megbonthatatlannak házastársi egységüket, hogy mindenkor hálát adhassanak a te szentséges nevednek, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön örökké. Amen.

A másodházasság szertartása

RENDELKEZÉSEK A MÁSODHÁZASSÁGOKRÓL

Nikifórosz hitvalló,

Konstantinápolyi pátriárka rendelkezése

A második házasságre lépő nem részesül a koronázásban, sőt eltiltják a szeplőtelen Titkok vételétől két évre, a harmadik házasságra lépőt pedig öt évre

A boldog Nikítasz iraléiai metropolita feleletéből

a Konstantin püspök által feltett kérdésre

Szigorúan véve nem volt szokásban a másodházasságúakat megkoronázni. A Nagy Egyház szokása viszont nem tartja meg ezeket, hanem a második és harmadik házasságra lépőkre is felteszi a házassági koronákat, és ezért soha, senkit nem ítéltek el, mindazonáltal eltiltatnak egy vagy két évre a szentáldozástól. Azonban az őket megáldó papot nem szabad meghívni, hogy velük vacsorázzon, a neokeszáriai zsinat 7. kánonja értelmében.

Bevezetés a koronák feloldásához és a másodházassághoz

Bevezetés a koronák feloldásának imájához és a másodházassághoz

Egy rövid szertartás szolgál a koronák „feloldására”, azaz levételére a házasságkötést követő nyolcadik napon. Eszmei imáról van szó, hiszen a koronákat levették a megkoronázás rítusa végén. Lehet olyan feltételezés, hogy bizonyos korban valóban nyolc napig hordták a koronákat/koszorúkat az újházasok. Mindenesetre a jelenlegi formában inkább szimbolikus jelentése van, mint a házasság ’nyolcada’, fényes ünnepének a lezárása. Pasztorális okokból ma leggyakrabban rögtön a megkoronázás végén mondják, vagy teljesen elmarad.

A másodházasság szertartását a bizánci egyház akkor szolgáltatja ki, ha mindkét fél a második házasságára lép. A háttérben meghúzódó alapgondolat az 1Kor 7,9 sajátos értelmezése. Pontosabban egyfajta szertartási konfúziót látunk, ahol megjelenik a Stoudion ’iskola’ szellemiségének szigorúsága, másrészt mégis isteni áldást kér és közvetít a jegyeseknek.

Az „egyszeri és szűzi házasság” ideáljában a második házasság szinte bűnnek hat, nem is beszélve a harmadikról. Ennek megfelelően elmarad az örömteli, ünnepélyes bevonulás a templomba, lerövidül a békességi ekténia, az eljegyzés egyetlen áldó imádságra redukálódik, a megkoronázás két hosszú üdvtörténeti imáját pedig két bűnbánati imádság váltja fel, aminek a szövege nem szívet melengető.

Sokat vitatkoztak arról is, megilleti-e a megkoronázás a másodházasságot, bizonyos szempontból olykor vagy úgy tekintették, mint aminek kisebb a szentségi értéke, vagy mint ami nem is szentség, hanem bűntelen (törvényes) együttélés, aminek azonban szüksége van a jóvátételre, ezért bizonyos ideig eltiltották, illetve el is tiltják a másodházasságra lépőket a szentáldozástól.

Valóban egyoldalú ez a szemlélet, ahol a házasság motivációjában rejtetten csak a „testi vágyakat” sejti, miközben a valós élet sokkal árnyaltabb, Isten ajándékozhat újbóli igazi szerelmet, a megözvegyült kicsi gyerekeinek is szükségük lehet újból apára/anyára, ráadásul groteszkül hat egy ilyen ima, ha két immár idős személy köt második házasságot. Nyilván közrejátszott az is, hogy imák kialakulásának idejében sokkal rövidebb volt az átlagos emberi élet. Erre vezethető vissza a negyedik házasság megáldásának tilalma.

Ugyanakkor a szentségtani fejlődés hatására mégis megtartották a koronázást, a szertartás második fele szinte teljesen azonos a megkoronázáséval, vagyis közvetve az Egyház elismeri, hogy ez a második szerelem is Istentől való.

Pasztorális okokból ezért szerintem nem elítélhető, ha a körülmények ismerete mellett egy pap ebben a szertartásban a két bűnbánati ima helyett a megkoronázás egyik üdvtörténeti imáját mondja. Ahogy nagyon idős pároknál célszerű kihagyni a gyermekek majdani születésére vonatkozó részeket.

Ugyan az ortodox egyház a legvégsőkig tiltakozna a negyedik házasság megáldása ellen, valójában ez is ugyanúgy emberi szabály, mint Nyugaton a kötelező papi cölibátus.

A keresztség és a bérmálás szertartása, munkaverzió

A SZENT KERESZTSÉG

A SZENT KERESZTSÉGET MEGELŐZŐ SZERTARTÁSI REND

IMÁDSÁG A KATEKUMENNÉ TÉTELHEZ

Az epitrahiliont viselő pap[1] rálehel a leendő felvilágosulandó arcára és kezével keresztet rajzol[2] a homlokától a melléig[3] háromszor, ezt mondva:

 

Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Amen.[4]

 

            És kezét ráteszi a fejére, mondva a jelen

 

Imádságot:

Könyörögjünk az Úrhoz!

A kórus: Uram, irgalmazz!

A te nevedben, Urunk, (az) igazságnak Istene, és egyszülött Fiadnak és Szentlelkednek nevében teszem föl kezemet szolgádra (vagy szolgálódra), aki méltónak találtatott arra, hogy szent nevedhez meneküljön és szárnyaid oltalma alatt találjon menedéket. Távoztasd el tőle azt a régi tévelyt (tévedést), és töltsd el (be) őt a benned való hittel, reménnyel és szeretettel, hogy megismerje, egyedül te vagy Isten, az igaz Isten,[5] és a te egyszülött Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus, és a te Szentlelked. Add meg neki, hogy mindenben parancsolataid szerint járjon[6], és megtartsa a neked tetsző dolgokat, mert ha azokat cselekszi az ember, élni fog azok által[7]. Írd be őt az élet könyvébe és egyesítsd örökséged nyájával. Dicsőíttessék[8] meg benne  a te szent neved és szeretett Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus és elevenítő Szentlelked neve. Szemed mindenkor irgalommal tekintsen rá, és füled legyen figyelmes könyörgésének hangjára. Örvendeztesd meg őt keze műveiben és egész nemzedékében[9], hogy megvalljon téged, imádva és dicsőítve[10] a te nagy és magasságos nevedet és dicsérjen téged mindenkor, életének minden napján. Mert téged dicsér[11] minden mennyei erő, és tied a dicsőség, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor  és örökkön örökké. Amen.

Rövid bevezetés a keresztség és a bérmálás szertartásához

Bevezetés a keresztség és a bérmálás szertartásához

A keresztséget, a bérmálást és az eukharisztiát (szentáldozást) együttesen misztagógikus szentségeknek nevezzük, mivel ezek jelentik a keresztény életbe való beveztést. A kezdetek szentségei, amelyek szorosan összekapcsolódnak egymással, mint a keresztény életre való születés, növekedés (megerősítés) és felnőtté válás. Liturgikus szempontból a legsajátosabb kiszolgáltatási időpontja a nagyszombat éjszakai liturgia volt. Felnőtt keresztség esetén a nyugati egyházban is egyszerre szolgáltatják ki a három szentséget. A bizánci rítusban csecsemőnek is, bár a jelenlegi görög ortodox szokás szerint a csecsemőt többnyire a keresztelést követő vasárnapi liturgiában áldoztatják meg először.

A keresztség szó szerinti jelentése és így ősi formája is az alámerítés volt. Az ókeresztény korból maradtak meg keresztelőmedencék, amelyekbe lépcsők vezettek. Általában a templomon kívül, vagy a narthexhez kacsolódva, a legmélyebbek majdnem másfél méteresek. A gyermekkeresztelés esetén a bizánci rítusban megmaradt a teljes alámerítéssel történő keresztelés, különleges esetekben helyettesítheti a leöntés, de annak is lehetőleg az egész testet el kell érnie, nem csupán a fejet. Természetesen az immár mozgatható keresztelőmedencékbe a szentség kiszolgáltatásához a gyermek egészsége érdekében nem hideg, hanem langyos vizet használnak. Felnőtt keresztség esetén, mivel a mai templomok mellett már nincsenek épített medencék, leöntéssel keresztelnek, de azt is oly módon, hogy az egész testet érje a keresztvíz.

Minthogy valódi újjászületésről van szó, a keresztelés személyes jellege megköveteli, hogy a szentség kiszolgáltatásához ne korábban megszentelt és úgymond „raktáron levő” szenteltvizet használjanak, hanem maga a kersztelés szertartása tartalmaz egy hosszabb vízszentelést. Ez egyedül akkor marad el, ha január 6-án, Vízkereszt ünnepén a Szt. Liturgia után keresztelnek, akkor a nagy vízszentelés szenteltvizét használják, hiszen annak hosszú imádságai nagyrészt tartalmazzák a keresztelési vízszentelés szövegét.

Maga a szertartás összesűrítve tartalmazza az ókeresztény keresztségi felkészülés akár több éves folyamatát, a jelöltté (katekumenné) válástól, az exorcizmusokon, hitvalláson át egészen a keresztségig. Természetesen hajdan a katekumenátus évekig tartott, és megvolt az időbeli sorrendje a különböző kisebb beavató imáknak, gesztusoknak. A bemerítés szimbolikája jól megragadja a szentség lényegét, mint Krisztus halálában és feltámadásában való részesülést, aminek következménye a bűnök teljes bocsánata, valamint hogy az újonnan megvilágosodott ezáltal lesz az Egyház teljes jogú tagjává.

Így a szertartás első része a katekumenné tétel rítusa. Egy befogadó imádság után következnek az „ördögűző” imák. Az euchologion nem a klasszikus „exorkismos” szót használja, hanem az „aforkismos”-t, vagyis itt csak feltételes módban beszélhetünk ördög-űzésről, inkább az ördög távoltartására szolgálnak az imák. Majd a katekumen maga is megtagadja az ördögöt, kinyilvánítja szándékát, hogy Krisztushoz csatlakozzon és megvallja a hitét. Amennyiben kisgyermekről van szó, ezeket a keresztszülő teszi meg helyette. Az ókeresztény hagyomány szerint helyesen ebből csak egy van.

A keresztelés a békességi ekténiával és a vízszenteléssel kezdődik. Majd a pap megkeni a jelölt érzékszerveit, majd az egész testét a katekumenek olajával, utalva arra, hogy a keresztény élet egyben lelki harcot is jelent. Ezután következik a keresztelés a háromszoros alámerítéssel, az egész test megmosásával, hiszen ez az „újjászületés fürdője”, és elrecitálják a 31. zsoltárt. A szláv végzési rend szerint ezt követi a keresztelési köntösbe öltöztetés és a bérmálás. A görög hagyomány felcseréli a sorrendet, először jön a bérmaolaj imája és a bérmálás, majd a keresztségi köntösbe öltöztetés és a keresztelődence ünnepélyes körüljárása Az apostoli és az evangéliumi szakaszok felolvasása után az ún. lemosás szertartási következik a hozzákapcsoló imákkal, hasonló módon a hajnyírás, aminek gyökere valószínűleg a zsidó rituális hagyományból származik. Majd a szertartás végén részesül az újonnan megkeresztelt az Eukharisztiában, végül pegig következik az elbocsátás.

A keresztség kiszolgáltatásának legsajátosabb időpontja a nagyszombati virrasztási vagy keresztelési liturgia, melynek szentírási szakaszai is megegyeznek a keresztelésével. Később kiterjesztették azokra az ünnepekre, amelyek liturgiájában a Háromszorszent éneklését a páli mondat éneklésével helyettesítik: „Akik Krisztusban megkeresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek. Alleluja”. Leghelyesebb ezeken a napokon, vagy legalább vasárnap keresztelni, a közösség tagjainak jelenlétében. Sokan téves a keresztelést egyfajta családi szertartásnak gondolják, ezzel szemben az egész Egyház ünnepe, ahol az újonnan megkereszteltet – legyen az akár csecsemő – a közösség tagjai maguk közé fogadják. Mindenképpen kerülni kell a csak rendkívüli esetben megengedett templomon kívül végzett keresztelést. (Sokan emlékszünk még arra, milyen volt a kommunizmus idejében bizonyos prominens személyek gyerekeinek titkos keresztelése, akár a nagyszülők otthonában – ez a fajta rendkívüli helyzet már nem áll fenn).

A bizánci rítusban a szentség kiszolgáltatója a pap, életveszély, extrém helyzet esetén bármely keresztény (az ortodoxok szerint csak barmely ortodox). A bizánci és nyugati szentségtani megközelítés eltér abban, hogy nem keresztény személy keresztelhet-e.